A Wheeler család ismét Ózdon
Brendon és Lorraine Wheeler négy gyerekükkel nemrég, 2009 márciusában, tértek vissza Ózdra. Joellah, Lorraine unokatestvére is velük jött és pár hetet itt is marad. Terveik szerint a Wheeler család egy újabb évet fog Ózdon tartózkodni. Brandon a Bonus Pastor Alapítvány területén fog dolgozni és koordinálja majd az önkéntes munkacsapatokat. Érdekelt, hogy milyen történet van a család hátterében, mi az, ami arra késztette őket, hogy otthagyják kényelmes életmódjukat és egy olyan országba költözzenek, amelynek kultúrája annyira különbözik az övékétől.
Brendon, mit mondanál magadról?
Új-Zélandon nottem fel, a vasárnapi iskolában ismertem meg a feleségem, 20 évesen, 1991-ben nősültem meg. Gazdasági egyetemet végeztem Új-Zélandon, utána Londonba költöztünk, 1998-ban, és befektetési bankárként dolgoztam. 2000-ben született meg az első fiam, mára már négy fiúnk van. 2008 áprilisában visszavonultam a banki szférából és elkezdtem kutatni, hogy mit is kezdhetnék az életemmel. Úgy döntöttem, hogy a londoni házamat kiadom bérbe és a bevételt felhasználva pár évig jótékonysági munkát vállalok.
Miért pont Romániába jöttél?
Azt hiszem, hogy 35 éves koromban egyfajta ébredésen mentem át. Kicsit kiábrándultam az életből és a banki karrieremből, amit abban az időben csináltam. Egyszerűen elértem arra a pontra, amikor mindenem megvolt, amit akartam, és mégsem voltam boldog. Úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Elhatároztam, hogy megkeresem, milyen célja van velem Istennek, és annak függvényében változásnak fogom magam alávetni. Eredményképpen spirituálisan nyitottabbá váltam. Eldöntöttem, hogy ott kell hagynom a munkahelyemet, ami alapjába véve csak arról szólt, hogy a gazdag embereket még gazdagabbá tegye, és valami hasznosabbat szerettem volna tenni. Rövidre fogva, valamilyen módon el akartam kezdeni Istent szolgálni, ezért imádkoztam, amikor hallottam a Bonus Pastornál meghirdetett önkéntes állásról, jónak tűnt, így jelentkeztem.
Miért pont a Bonus Pastor Alapítványt választottad szolgálatod helyéül?
Többször is támogattuk a Bonus Pastort Paul Jensen által. Azért tettük, mert erre éreztünk elhívást. Ugyanakkor közelebbi kapcsolatba is akartunk velük kerülni, így amikor alkalom adódott, a Bonus Pastor volt az első állomás önkéntes munka kérdésben. Önkéntes koordinátorként dolgozom. Tehát, amikor különböző országokból munkacsapatok jönnek, hogy munkával segítsék a Bonus Pastort, én szervezem meg nekik a munkát. Amikor nem vagyok ebben a szerepemben, akkor segítek az Alapítványnak különbözo más munkák elvégzésében. Gyakorlatilag, ha bármit meg kell csinálni, belevágok, és tehetségem szerint megoldom.
A Romániában szerzett tapasztalataim elképesztőek a londoni külvárosi élethez képest, el nem tudnék képzelni még két ilyen extrém környezetet. Az élet az Ózdi falucskában nem könnyű, de hihetetlenül hasznos. A gyerekek házi tanítása nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottunk. A farmos munkába viszont könnyebben belejöttem, mint ahogy gondoltam, és a munkacsapatokkal való együttműködést egy hálás munkának találom – ezt a részét szeretem a legjobban. Együtt dolgozni az emberekkel egy közös „jelentős” cél érdekében és következésképpen megváltoztatni az életüket egy jobb irányba. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire hasznos a családi életre nézve is, a feleségemre nézve, a fiúkra nézve, és magamra is.
Mi a legnehezebb része a munkádnak?
A feleségem és én már több mint 10 éve eljöttünk Új-Zélandról, és a fiaim nem igazán ismerik a nagyszüleiket. Folyamatosan azon tűnődöm, hogy helyesen teszem-e ezt a családommal? A fiaim nagyon sokat fejlodtek a romániai élményeik során, közelebb kerültek egymáshoz, mint testvérek. A családom tagjai közelebb kerültek egymáshoz, de azon gondolkodom, hogy vajon nekik is hiányoznak-e bizonyos dolgok, barátok és hobbik stb. A család számára nagyon hasznos az ittlét, de áldozattal is jár. Fel kellett adni a barátokat és a tágabb családot.
Vannak-e nyelvi vagy kulturális korlátok?
Rengeteg, de az ember megtesz mindent, amit lehet. Próbáld megtanulni a nyelvet és ne ítélkezz az emberek felett. Például nyugaton mi nagyon lendületesek és hatékonyak vagyunk abban, amit teszünk. Értelemszeruen a szegényebb országokban ez nem így van, és nem helyes, csak úgy beugrani és azt mondani „ezt így csináld”, azért mert te úgy gondolod, hogy az jobb. Be kell látni, hogy te is tanulhatsz abból, ahogyan ők bizonyos dolgokat csinálnak, például előbbre helyezik az embert a célkitűzéseknél.
Látsz-e fejlodést a munkádban vagy az emberekben?
Jómagam és a családom rengeteget fejlődtünk az itt töltött idő alatt. Fel sem tudnám sorolni, annyit. Ugyanakkor a romániai ittlétem során láttam, hogy én is hatással voltam az emberek életére, nemcsak a kliensekre, hanem a csoportokra is, akik Ózdra jöttek dolgozni. Egy áldásos helyzetben vagyok. Úgy gondolom, hogy önkéntelenül is fejlődsz, amikor folyamatosan ennyi szeretetet adó ember van körülötted. Oda jutsz, hogy egyfolytában feltöltodsz, és csak ömlik át belőled a másikba. Amikor az emberek azért jönnek, hogy szívből megosszák másokkal Isten szeretetét, és mindannyiuknak ez a közös célja, akkor ennek természetes következményeképpen mindenki, aki ebben benne van, növekszik és változik, a kliensek, a munkatársak, az önkéntesek... mindenki. Ezért elmondhatom, hogy igazából én vagyok az, aki kap, még akkor is, ha önkéntesként jöttem.
Miért fontos neked, hogy önkéntesként dolgozz?
Sok évig saját magamért dolgoztam és önmegvalósításomért. Mint a legtöbb ember, azért dolgozom, hogy pénzt keressek, hogy majd azt a pénzt magamra költhessem. Két probléma van ezzel, egyik az, hogy a munkának önmagában nincsen értelme, azon a célon kívül, hogy megalapozz egy életmódot – tehát önmagában értelmetlen. A másik pedig, hogy az életmód maga is értelmetlenné válik, mert az is csak azért van, hogy engem szolgáljon. Az önkéntes munka mindkét helyzetet megoldja, mert a munkának van értelme, és ez átfolyik beléd és része lesz az életmódodnak. Vagyis, mivel már nem pénzért csinálod, automatikusan egy életmóddá válik ez a dolog, tehát a jutalom az, hogy van értelme annak, amit csinálsz. Remélem, hogy érthető.
Másodszor vagy itt önkéntesként a Bonus Pastor Alapítványnál. Miért nem egy másik szervezetet választottál másodjára? Mi hozott vissza?
Szeretem, amit a Bonus Pastor csinál. Tavaly én magam láttam a változásokat az emberek életében ahhoz képest, hogy hogy érkeztek, és hogy mentek el és finoman fogalmazok, ha azt mondom, meg voltam hatódva attól a munkától, amit itt láttam. Ugyanakkor erősen érzem, hogy a szenvedélybetegekkel való munka nagyon fontos és általában a társadalom leértékeli vagy mellozi ennek jelentoségét. Volt már szenvedélybetegséggel kapcsolatos tapasztalatom a családomban és láttam, hogy milyen pusztítást végez. Ha tudok abban segíteni, hogy ezek a dolgok más családban ne forduljanak elő, ez nagyon sokat jelent nekem.
Mennyi ideig szándékozol a családoddal maradni és milyen terveid vannak erre a periódusra?
Körülbelül egy évet, plusz-mínusz pár hónap, de ez sok mindentől függ és még változhat. A tervünk az, hogy nekiállunk és segítünk.
Milyen változásokat szeretnél látni a Bonus Pastor Alapítvány életében?
Nem az Alapítványra koncentrálok, tehát ezzel kapcsolatosan nem tudok mit mondani. De szeretném, ha pár dolog megtörténne az Ózdi központban. Először is, szeretnék egy kicsit haladni a kastéllyal, jó lenne oda vécét és zuhanyzót állítani az önkéntes csoportoknak. Még szükségünk lenne egy műhelyre és egy garázsra az autóknak, ez nekem a prioritás. És végül, nagyon sok ember szeretné, ha a mocsaras terület visszaváltozna tóvá, ahová eljárhatnának a munkatársak és a kliensek elmélkedni. Nagyon szeretném, hogy részem legyen ebben. Számomra ezek a nagy dolgok, de rengeteg apró munka van, amit ugyancsak szeretném, ha meglennének. És persze, minden az időtől és a pénztől függ.
Brendon megosztotta velünk búcsúbeszédét, amit indulás elott mondott a londoni gyülekezetében:
„Sokat kérdezték, miért csinálod ezt? – és úgy néztek rám, mintha őrült lennék. Tehát úgy gondolom, hogy tartozom egy magyarázattal, mielőtt teljesen leírnának. Tegnap vitatkoztunk R.-el, hogy misszió-e az, amit csinálunk, vagy sem. Én azt mondtam, hogy természetesen nem, és csak azt szeretném mondani, hogy kérlek, ne keverjétek ezt össze bármi önfeláldozó misszióval.
Bennem ez úgy fogalmazódik meg, hogy igazából nem adok fel semmit, semmiféleképpen. Egy áldásos helyzetben találtuk magunkat, egy olyanban, amibe ha nem megyünk bele, egy elszalasztott lehetoség lett volna.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy... nem kell lemondanunk.
Úgy értem, lemondani arról ami a biztonságot jelenti, a szociális biztonságról, baráti és anyagi szempontból egyaránt, a környezetünkrol, az otthonunk kényelmérol.
Tehát, ez az egész olyan egy kicsit mint egy spirituális bungi ugrás. Azért is olyan, mert ha valaha is ugrottál, tudod, hogy időbe telt, amíg összeszedted a bátorságod, végig kellett nézned más emberek is amint ezt csinálják, át kellett mindez hasson. Tehát ez lett az eredménye annak, hogy engem is áthatott az évek során amint láttam, hogy más emberek belevágtak. Tiszteletem fiúk!
Nem lehetsz úgy együtt ezekkel az emberekkel, akik ezt teszik, hogy ne hagyatkozz Istenre, hogy naponta ne a biztonságot válaszd, hanem a bizonytalant… hacsak nem érzed a késztetést a változásra… egyszerűen rád ragad.
Visszatérve a bungi ugrás analógiára, elvárom, hogy legyek megtartva, mert ez a nagyszeru dolog a bungiban. A lényeg az, hogy a végén nem töröd össze magad valahol a mélyben, az út során szélesre kitárt karokat fogok keresni. Nem azt akarom mondani, hogy elvárom, hogy minden magától alakuljon fizikai, anyagi javak vagy pénz terén, lehet hogy nem, lehet, hogy össze fognak kuszálódni dolgok, és ha nem úgy alakulnak, nem fogom azt mondani, „Uram, miért nem fogtál ki?”. De elvárom, hogy spirituálisan dolgok kialakuljanak, mert erre kaptam biztatást.
Egy másik hasonlat jutott az eszembe... R. pár hónappal ezelott lelkesen segített egy kerítésépítésnél, és a szellemi izmokról és a csenevészségrol beszélgettünk. Említettem neki, hogy amikor Romániában voltam, C. mesélte, hogy akiket a kommunisták megkínoztak, azokat megszállta egy nyugalom, ami már a szürreális határát súrolja. És úgy tűnt nekem, hogy a lélek nagyon úgy muködik, mint egy izom... Minél jobban megfeszítetted és nyomást gyakoroltál rá és megdolgoztattad, annál erősebb lesz. És amikor szétnézek az életben, teljesen ezt látom. De nem ez mondható el a kényelmes nyugati életmódunkról. Az életünk úgy van kialakítva, hogy a lehető legkevesebb megerőltetésbe kerüljön.
Ha elmennék Isten konditermébe és felmérnék az állapotomat, a végeredmény valami ilyesmi lenne: rendkívül merev, kevés izomzat, már középkorúan felesleges zsír rajta, gyenge szív- és érrendszer, csak rövid távokat tud lefutni, gyakori betegeskedés a petyhüdt életmód miatt. Tehát, a másik ok, amiért csináljuk ezt az egészet, hogy remélhetőleg behozzuk az elmaradt edzést az Isten élet-konditemében. Azt hiszem, talán a dolog egy kicsit így működik...
Ahhoz, hogy „tudjuk”, mi mindenünk van, meg kell tapasztalnunk a hiányt.
Ahhoz, hogy igazán ismerjük a jóllakottság érzését, meg kell tapasztalnunk az éhséget.
Ahhoz, hogy igazán „tudjuk”, mit jelent az elfogadás, segít, ha előbb megtapasztaljuk a visszautasítást.
Ahhoz, hogy igazán tudjuk, mi a gondviselés, meg kell tapasztalnunk a szenvedést.
Ahhoz, hogy igazán tudjuk, mi a szeretet, előbb meg kell tapasztalnunk a magunkra hagyottságot.
Hogy igazán tudjuk, mit jelent megtartva lenni, ahhoz ki kell lépnünk és el kell engednünk.
Dióhéjban tehát, ezt a látszólag butaságot mi azért tesszük, hogy az izmainkat erősítsük, és hogy jobban megismerjük, mi számit igazán az életben."
