2009. május 18-29, Magyarózd, Terápiás Otthon

Az foglalkoztat, hogy hogyan válik 15 idegen emberből 12 nap alatt egy-egy ilyen terápia alkalmával egy csoport, azaz egy közösség. Mert az idei májusi terápián újra ezzel szembesültem. Most is, mint máskor, az első étkezés az a vacsora, amikor leülünk először együtt. Olyan furcsa számomra is, hogy mit keresünk mi itt, ennyi félék, oly sokfelől érkezettek egy helyen? Mi lesz itt ebből aztán, a sok nehézség, amin át kell esni első nap: elszállásolás (vajon ki hogy fogadja a körülményeket, szobatársait, a kereteket stb.), csomagvizit, a testi elvonási tünetek miatti szenvedés, ezek mind-mind nehéz dolgok. Az első nap az, mint ahogy most is megtörtént, hogy megtört a jég: az első áhítat leütött egy alaphangot, lett valami közös tér majd következett az ismerkedés. Ez egy nagyon fontos pillanat, ki mit mond el magáról, mernek-e valamit megmutatni magukról vagy csak szavak hangzanak el, ami inkább az elrejtőzést szolgálja. Most is megtörténhetett az, ami mindig ajándék, ha megtörténik: a résztvevők megnyílnak, őszintén bemutatkoznak. Nagyon sokat jelentett a megnyílásban, az önmagukkal való szembesülésben, az elhangzott vallomások, élettörténetek, amelyeket a meghívott vendégeinktől, a gyógyult szenvedélybeteg barátainktól hallottak.

Legtöbbször ezek a vallomások jelentették a legtöbbet a változás folyamatában, amint ezt később el szokták mondani. Ebben a táborban az a csoportalkalom érintett meg engem leginkább, amikor az egyik csoporttag megosztására többen is reagáltak és olyan dolgokat mondtak el önmagukról neki, ami igazi támogatást, segítséget jelentett számára, azt élhette meg, hogy ezt itt egy befogadó család, ahol olyasmit kapott, amit eddig otthon nem. És ennek gyógyító hatása van.

Szerintem ez tulajdonképpen a csoport egyik értelme és célja, hogy a csoporttagok figyelme egymás felé forduljon, és egymást támogassák. A csoportvezető csak a keretet biztosítsa, ne nála legyenek a megoldások, hanem segítse a csoporttagok egymás felé fordulását. A záró csoporton és úgynevezett kimutatkozáson derülhetett ki most is, hogy kinek mit jelentett az itt együtt eltöltött idő.

Erről nem nagyon lehet írni, ezt meg kell tapasztalni, részesévé válni annak a folyamatnak, amiben megtörténik mindenkiben a változás, ami tulajdonképpen az élet jele. Ezért érdemes volt itt lenni nekem is.

Geréb Tünde, munkatárs, Székelyudvarhely