2010. augusztus 5-8, nyári kiruccanás Szolcsvára. Minden évben ezzel dúsítjuk a Terápiás Otthon programját. Fásultság, hazamehetnék, depresszió ellen a legjobb orvosság. Az előkészülettel kezdjük, ami mindig körülményes. A sátrak előszedése és rendbetétele a legnagyobb probléma. Úgy tesszük el, hogy minden a maga helyén legyen, mégis, egyik évről a másikra valahogy összegubancolódnak. Hol a sátorrudak hiányoznak, hol a szegek, hol maguk a sátrak. Körülbelül két hétig tart, amíg sikerül mindent előkészíteni, ezért jó előre megtervezzük, a feladatokat leosszuk. De még így sem lehet a bonyodalmakat elkerülni. Valamit – persze olyat, ami általában nélkülözhetetlen –, mindig otthon (az Otthonban) felejtünk, és ez így rendjén van, mert a leleményességünket fejleszti. Az „improvizáció” művészete, amikor meg kell oldani problémákat anélkül, hogy megfelelő eszközök álljanak rendelkezésünkre, pl. fejsze nélkül vágni fát…

Az indulás legalább annyira nehézkes, mint az előkészület. Szerencsére nem tart két hetet, amíg elindulunk, csak egy-két óra késést kell bekalkulálni. Az utazás bonyodalmaktól mentes, mindenki élvezi a csodálatos tájat. Megérkezés, sátorrakás, vacsorafőzés, az első rövid ismerkedés a tereppel. Szemből egy óriási szikla bámul le ránk: vajon mit is akarunk? Majd egy ízelítőnek számító két órás túra a szolcsvai Búvópatak barlangig (románul: Huda lui Papară), ami tátott szájjal hagy mindenkit katedrális méretű bejáratával. Visszatérve még későig folyik a beszélgetés, egyben készülődés a másnapi hosszú túrára. Cél a Remetei-sziklaszoros.

A hosszú túra 42 km. Napvégi élménybeszámolók: „öröm van bennem, jaj”, „nem érzem a lábam, jaj”, „csodálatos volt, jaj” stb., jaj, jaj, jaj. Az est fénypontja a bárányhúsból készült gulyás: Feri munkatársam volt a szakács, amíg mi odavoltunk, ő főzött. A világ legjobb gulyását ettük, persze, az éhség a legjobb szakács… meg Bálint Feri. Este már nem ment annyira a duma, mint előző nap, mindenki hamar ágyba bujt, már az izolir sem volt annyira kemény.

Sárkánykapu barlang túra (románul Peştera Poarta Zmeilor): jól indultunk, aztán a jelzésen ellenkező irányba sikerült eltévedni. Ez két óra késést jelentett, de közben láttunk ökörcsordát, bóklásztunk a sárban, és bosszankodtunk. Majd visszatértünk a kiindulópontra, ahol nagy része a csapatnak fáradtságra hivatkozva visszatért a táborhelyre. Hárman mentünk fel a barlanghoz, bőrig áztunk, de megérte. Indián csatakiáltással ünnepeltük a cél elérését. Jövet haza még háromszor eláztunk, egymáson nevettünk, hogy melyik esik nagyobbakat a csúszós talajon. Este babgulyás, ez is kitűnő volt, leszámítva a másnapi hasmenést. De ekkor már indultunk hazafelé, és már csak a jó meleg zuhanyon, meg a kényelmes ágyon járt az esze mindenkinek.

Visszhangok: ”ha lehet, jövőre is jönnék, még ha nem is vagyok Rehabos”, „ide még visszatérek”, „soha ilyen élményben nem volt részem”, „túlélő túrának is beillett volna”, „összeforrt a csapat”.

Boros János, munkatárs