2011. február

Íme, itt vagyunk Új-Zélandon, nyár közepén. Decemberben értünk ide, de úgy tűnik mintha eddig meg sem álltunk volna. Azon kapom magam, hogy amikor van egy kis időm pihenésre és tűnődésre, a gondolataim mindig elkalandoznak a Bonus Pastorhoz és Ózdra.

Ózd annyi sok tekintetben millió mérföld messze van, nemcsak földrajzilag, de kulturálisan és spirituálisan is. Őszintén elmondhatom, hogy ha tőlem függne, holnap már mennék is vissza, minden porcikámnak hiányzik Ózd és az ottani emberek.

Az elmúlt három év alatt valami olyat találtam ott, amit máshol a világon nem. A különleges dolog az az“értékeitek”, amit mi nyugaton már régen elvesztettünk. Nagy igyekezetünkben, hogy minél inkább korszerűsítsünk, a nyugati társadalom maga mögött hagyta sok erényét, mint például a tisztelet, jóság, szeretet, törődés, önfeláldozás. Ezek azok a dolgok, amelyekről a nagyapám beszélt, és én mindig azt gondoltam, hogy ezek a dolgok tesznek minket emberré, ezek különböztetnek meg az állatoktól

Gyakorlatilag mit nyújtott nekünk Ózd? Családként több időt tudtunk egymással tölteni a munkában és a játékban, a fiaim sosem voltak igazán messze tőlem, tehát a családi élet heti hét napos volt, a londoni időkhöz képest, amikor csak a hétvégén voltam igazán velük. Olyan alkalmakkor, amikor együtt dolgoztunk, gyakran természetes módon az életre terelődött a szó, és azokról a dolgokról beszélgettünk, amire minden apa titokban vágyik. Ez fokozta a barátságunkat, mivelhogy megtanultuk megosztani egymással a dolgokat, megtanultunk együttműködni és hatékonyabban kommunikálni, mint jó kapcsolatban lévő családtagok.

A média hiánya azt jelentette, hogy nem kellett aggódnunk, hogy milyen morális hatással lesz az gyerekeinkre, ehelyett meg kellett tanulnunk elszórakoztatni magunkat, ugyanakkor bőséges természetes külső hatás adatott: dombok, tó, állatok, kalandok.

Lorrainenak és nekem az volt az áldás, hogy nem volt annyi figyelmünket elvonó tényező. A családunkra tudtunk koncentrálni, nem voltak határidők, nem volt nyomás, több időnk volt egymásra, és egyszerűség volt. Semmi nem lökött el attól, ami számít, volt lehetőség és idő tanulni és a gyerekeket bátorítani.

Első ízben tudatosodott bennünk, hogy Isten bőségesen megáldott minket az életben. Szégyellem bevallani, hogy mielőtt Ózdra jöttünk volna, amikor még Londonban éltünk, volt bennünk egy kis “szegény én” magatartás. Ózdon láttuk meg, hogy valójában mink van, és a falubeliek kedvessége, nagylelkűsége megmutatta, hogy mennyire hálátlanok voltunk azelőtt és segített kívülről tekinteni a dolgokra.

A Bonus Pastornál töltött munkám során megváltozott az életszemléletem. Számomra nagy megtiszteltetés volt azokkal az önkéntesekkel dolgozni, akik feláldozták a szabadságukat és pénzüket, hogy eljöjjenek szolgálni. Különleges érzés volt olyan csoportokkal együtt lenni, akik együtt osztoztak ugyanabban a hitben és szolgálni akartak. A keresztény szeretetet gyakorlatias módon gyakorolták, nemcsak velem, de a fiaimmal is, akik – elmondhatom – figyeltek és tanultak tőlük. Az ők példájuk nagy hatással volt a mi kis családunkra, még most is beszélnek a fiúk az önkéntes barátainkról.

A kliensekkel (a Terápiás Otthon lakóival) kialakított kapcsolatunk egy másik váratlan nyereségnek bizonyult. Sokukkal, akik a Rehabban terápiáztak, megismerkedünk és megszerettük őket. Azok a változások ösztönöztek, hogy ennyi ideig dolgozzunk a Bonus Pastornak, amiket ezeken a férfiakon láttunk. Annyira jó volt a fiaimnak, hogy összebarátkozhattak kliensekkel, és beszélgethettek olyan témákról, és megérthettek olyan dolgokat, amelyeket más gyerekek sohasem tanulnak meg. De nekem, azt hiszem, az volt a legjobb, hogy láttam az Ige igazságát megnyilvánulni az életekben, végignézni ahogy egy magból mekkora változás nő ki, nemcsak a férfi, de a családjaik életében is – ez valóban nagy hatással volt rám.

A Bonus Pastor roppant sikeres, és azt hiszem azért, mert az Istennel járnak, és mert az Ő igazságát viszik tovább a munkájukban is. Életemben először éreztem igazi lelkesedést a munka iránt, amit végeztem, és nagy elégtétel volt adni egy ilyen nagyszerű ügy érdekében. Az ott töltött idő alatt láttam az alapítványt kínlódni, mivel elhagyták a képlékeny és rugalmas stílusú “kezdeti fázist”, és a szervezet átment egy merevebb, procedúrákkal működő érett fázisba. Bármelyik szervezet számára nehéz a saját változásait kezelni, és főleg nem volt könnyű a még ehhez adódó anyagi nehézségekkel.

Azonban, én azért imádkozom, hogy sose feledjék el meglátni az Isten kezét és áldását a munkájukban, mindenekfölött az áldást, amit Romániának adnak. Azért is imádkozom, hogy a Rehab jobban otthonává váljon a körülötte lévő ózdi környezetnek. Isten nem azért hiv el minket, hogy egyeseket szolgáljunk és másokat nem, hanem hogy életünket alázatosan mindenki elé letegyük. Ezt azért mondom, mert tudom mennyi egyszerűséget és gyengédséget tanultam azoktól az emberektől, akik között három évig éltem. Azért jöttem, hogy szolgáljak és abban a helyzetben találtam magam, hogy engem szolgáltak. Küldetésben jöttem, és megállapíthattam, hogy én váltam a küldetéssé. Ózd elmaradottságában megláttam a helyes alapot, amire a családomat építhettem. A modern szemeteink és az őrült tempó hiányában, megláttam, hogy mi igazán fontos az Életben.

Lehet, hogy úgy hangzik, mintha a modern élet ellen beszélnék, de nem. Csak azt szeretném, ha nem ilyen drágán kellene érte fizetni. Megfizettük az árát, mert a társadalmunk Isten nélkül halad, és ez a keresztény értékeink és a belső békénk feláldozásába került. Meglehet, a legnagyobb tragédia az, hogy nyugaton legtöbbünk nem látja ezeket a dolgokat, üresek vagyunk belül és megbántjuk egymást, úgyhogy azt találjuk megoldásnak, hogy egyre gyorsabban rohanjunk a rossz irányba.

Az Ózdon töltött időnek köszönhetően, úgy érzem, megláttuk, hogy dolgokat másképpen is lehet csinálni, kinyitotta a szememet és segített megérteni, hogy Isten útjai jobbak. Lorraine és én gyakran hangoztatjuk, "Ózdot haza kell magunkkal vinnünk a szívünkben”. És íme, itt vagyunk Új-Zélandon és nehezemre esik, hogy visszaemlékezzek a tanultakra. Tudom, hogy sosem fogjuk igazán elfelejteni a tanult leckéket és az embereket, akikkel találkoztunk. Azt hiszem, bölcsebb szülők vagyunk és egy jobb család lettünk a veletek töltött idő miatt, és igazán hálásak vagyunk ezért Istennek.

Brendon Wheeler, Új-Zéland

Köszönjük, Brendon és Lorraine, hogy velünk voltatok!

Kapcsolódó cikk a családról >> itt

Kapcsolódó cikkek az >> ÖNKÉNTESEK menüben