Hiszem, hogy ez a pár sor új kezdet, az életem kezdete, és hogyha valaki megírná az életem történetét, innen kellene kezdenie, valahogy így: „A neve Veronica, még orvostanhallgató, de számtalan útkeresés után most végre értelmet kapott az élete!”

2008 nyarán saját szememmel láttam a csodát néhány fiatal srác életében, akik drogfüggőségüket Jézusra cserélték. Ez „velőkig”meghatott! Azóta sem szabadultam annak gondolatától, hogy minél több ehhez hasonló átalakulást szemlélhessek. A Bonus Pastor Alapítványt csak 2011-ben kerestem meg. Időpontot egyeztettünk. Fogalmam sem volt, mit fogok mondani ezen a találkozáson, milyen státuszban érdeklődöm, mi érdekel tulajdonképpen... semmi... Csak annyit tudtam, hogy ezt a lépést mindenáron meg kell lépnem. Az motivált, hogy éppen a marosvásárhelyi pszihiátriai klinikán gyakorlatoztam, itt pedig sok depressziós alkoholistával találkoztam. Velük beszélgetve egyre erősödött bennem a vágy, hogy bárcsak segíteni tudnék, sajnos az egyedüli eszközöm a meghallgatás volt! Rádöbbentem, hogy a közelükben türelmes vagyok, és rájöttem, hogy szeretem őket hallgatni.

Az alapítványhoz érkezve felajánlottam önkéntes szolgálatomat, mégis szerettem volna tudni, hogy „eszik vagy isszák” ezt a munkát! Kevés, hogyha azt mondom, hogy tárt karokkal vártak! Azonnal felajánlották, hogy kívülállóként és megfigyelőként részt vehetek a következő rövid terápiás programon, mely két héttel azután kezdődött, hogy először találkoztam az alapítvány munkatársával. Ideérkezve nagy hatást gyakorolt rám a Terápiás Otthonban uralkodó családias légkör: mindenki, úgy munkatársak, mint lakók, nyíltan beszéltek gyengeségeikről, érzelmeikről; az a kapcsolat pedig, melyet közös imánk közben éreztem, arra késztetett, hogy visszakívánkozzak erre a helyre.

Így fejeztem ki óhajomat, hogy a következő rövidterápiás programon teljes mértékben részt vehessek. Újból tárt karok fogadtak, és az a tény, hogy a munkatársak megbíztak bennem és a „terapeuták” közé soroltak, boldoggá tett, és arra késztetett, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Otthonról egy nagy csomag negatív érzéssel érkeztem, sok nehézséggel küszködtem, aztán hallva a résztvevők élettörténetét arra gondoltam, hogy együtt fogunk felépülni! Szívesen hallgattam minden résztvevő megnyilvánulását, hosszú- és rövidterápiást egyaránt. Örömmel töltött el az irántam tanúsított bizalmuk, hogy előttem kitárták fájdalmaikat és érzelmeiket, bár csak pár napja ismertek! Sokat tanultam tőlük, fájdalmaikból, erejükből! Megtudtam, hogy ezek az emberek a legérzékenyebb és egyben a legerősebb emberek, akikkel valaha is találkoztam! Miért erősek? Mert meglátták a nyomort, amelyben éltek, és mégis volt bátorságuk belátni ezt, belátni gyengeségüket és segítséget kérni!

Most, a rövid terápiás program végén, minden tekintetben nyertesnek mondhatom magamat: velük együtt meggyógyultam, és rájöttem, hogyha részt vehetek ezen emberek életében, az jobban motivál engem, mint bármi más. Megtudtam, hogy a pszichiátriai szakterület mellett dönteni a rezidens vizsga után számomra a legjobb választás. A programon való részvételem egyben első lépésem azon az úton, amelyre Isten hív! Leegyszerűsítve a dolgokat, olyan ez, mintha egy olyan puzzle-t kaptam volna ajándékba, melynek hiányzik az egyik eleme; három év keresgélés után megtaláltam a hiányzó darabot! Gritto Veronica, Marosvásárhely, 6. éves orvostanhallgató