Magyarázó bevezetés: Ludas mellett, Magyarózdon, függőknek szervezett rövid terápiás programról olvashatnak, ahol a meseszép vár, a magtár, ispotály – Terápiás Otthont jelent; a várkapitány, vitézek – az ott dolgozó terápiás munkatársak; a katonák – a terápián résztvevők.

Az úgy volt, hogy sokan lógó orral, csalódottan, csapzottan – volt, aki rossz szájszaggal, rossz szájízzel – érkezett a magyarózdi várhoz. Az elvesztett csaták keserűsége, és az „úgysem sikerülhet” hangulata szinte kitapintható volt. A(z egykori) magtárban, a nemcsak a valaha meseszép várban szállásoltak el minket. Igen, barátaim, akkor és ott, mi – a vesztesek – úgy éreztük, ez itt a megváltás ígérete. Két hét alatt „csodát” reméltünk, akartunk.

Sokan, sokfelől jöttünk és bizton állíthatom, nem voltunk büszkék arra, hogy ide kerültünk – viszont mindannyian szabad akaratunkból érkeztünk. Szétnézve magunkon, szinte vigyoroghatnékom támadt: Aha! Ezek majd pont mi leszünk azok, akik visszatérve innen, jól megmutatjuk a világnak, sőt a VILÁGNAK, hogy van visszaút a vesztes helyzetből is!

Az első estéről csak a sóhajok és a ki nem mondott „mit keresek én itt?” kérdések jutnak eszembe.

Viszonylag hamar világossá vált számomra: egy olyan ispotályban vagyunk, ahol nekünk is sokat kell tennünk azért, hogy visszatérve a harcmezőkre, ne vesztesekként éljünk! A várkapitány és segítői – a vitézek – mosolyogva, türelmesen elmondták, hogy az „egy mindenkiért, mindenki egyért!” felkiáltás itt igenis él, és erős hittel, Isten segítségével boldogok leszünk! Én, az örök kételkedő, magában mosolygó, felhúzott szemöldökkel kérdező ember, elképedtem e magabiztosság hallatán. Az Úr majd segít Nekem? Eddig is kértem, mégsem tett Értem semmit! Na, majd pont itt, pont most! Aha...

Maradjunk annyiban, hogy azokon láttam először az önmagában, a saját gyógyulásában hívő ember mosolyát, akikért az első nap egy fabatkát sem adtam volna. Kapitányunk türelme, mosolya, biztatása csak nem akart apadni, segítői minden kérdésre találtak választ, közösségünk kezdett egy nagy családra hasonlítani. A jól megválasztott hangvétel, a pontos és találó példabeszédek, az átbeszélgetett délelőttök-délutánok, a másikra való odafigyelés volt a gyógyszer. A hitehagyottak a sok nevetéstől újra megtanultak mosolyogni, az egyedül hagyottak megfogták a feléjük kinyújtott kezet, az önbizalom hiányától szenvedők vállalni tudták-merték magukat és az elesettek erőre kaptak – megértettem, keresnem kell a hitet, és itt meg is találom.

Legyintsetek csak, barátaim, hogy ez túl patetikus és csodaszerű! Én ott voltam, láttam, megéltem, és el is mesélem Nektek és Mindenkinek! Igenis léteznek és gyógyítanak a magyarózdi kapitányok és vitézek, katonáikra pedig vigyáz az Úristen!

Ha úgy érzed, legyőz egy Nálad erőssebb dolog, hitedet veszted, van segítség, a Bonus Pastor Alapítványnál, Magyarózdon vitéz válhat Belőled (is)!

Csoncsi bácsi