|
|
|
|
|
A lépcsők és a stressz
Utógondozó tábor, Bucsin, CE táborhely
2011. július 2-9.
Jobb helyeken a programokra készülni szoktak. Munkatársaink is készültek, tehát mi egyike vagyunk a jobb helyeknek. Adorján Éva így ír az előkészületekről:
2011 július 1, péntek:
A délelőtt elrepül, telefoncsörgés 10 percenként, félóránként. Adorján Éva a piros autóba ül, pirossal irodába, irodából Metroba. Bartha Éva (Bándi) zöld autóba ül, zölddel Metroba. 1 Éva + 1 Éva = 2 Éva. 1 bevásárlókosár + 1 bevásárlókosár = 2 bevásárlókosár. Kosár telik, telik, Évák tolják, töltik, tolják, tolják, araszolnak, néha kosarat keresnek, fizetnek.
Kosár ürül, piros autó telik, csak telik, ...telefon csörög (mi mást tehetne?) – még egy gyereket felírunk a listára. Telefon ismét csörög – még egy gyerek. Péntek este… ágyba rogyunk...
2011 július 2, szombat:
Rendesek vagyunk: mára nem hagytunk vásárlást, azaz majdnem. Mert azért kell még venni: káposztát, karfiolt, gumicsizmát, labdát, köménymagot. A csomagolást is mára hagytuk. Minden bekerül a bőröndbe, azaz majdnem minden. Otthon csak egy fogpaszta marad, meg egy kispárna, meg egy hálózsák, meg két lepedő, meg a többi majd kiderül.
És elindulunk! Csak egy órával később a tervezettnél. Jó teljesítmény! Vidáman jövünk.
Érkezünk, kipakolunk, bepakolunk: szobákba, kamrába, konyhába.
Ölelések, öröm, üdvözletek: régi és új kedves, fáradt és pihent arcok. Találkozunk, újból találkozunk!
A tábor egyre népesebb. A táborozó nép egyre éhesebb. A szobák csak telnek, csak telnek. Az egy négyzetméterre eső népsűrűség kezdi súrolni a tűréshatárt. De olyan is akad, akinek nem jut sem a népsűrűségből, sem a szobákból: Bándi és Móni a sufniba kerül. Élvezik a sufnit a lányok, az egér is élvezi a lányok társaságát, még jobban a Móni csokiját, amit a blúz zsebén átgázolva - utolsó morzsáig felfal. Bándi nem hiába tanult pszichológiát, egyre csak ismétli a bűvös mondatot: „Az egér rág, de engem nem izgat, én alszom. Az egér rág, de engem nem izgat, én alszom...”
Vacsora előtt halljuk a grádicsok énekét: „Nem engedi, hogy lábad inogjon, nem szunnyad el a te Őriződ. Íme, nem szunnyad és nem alszik az Izráel őrizője!” (Zsoltárok 121).
2011 július 3, vasárnap:
Majdnem minden kihullt a mai napból. Talán egy dolog nem: Geréb Erzsiék segítségért nyüszítő kutyájának a képe... Ott van találkozás Istennel, ahol létembe vág a néma vagy hangos Feléje-kiáltás: „Szabadíts meg, különben meghalok!”
Nehezen alszom el, de eszembe jut: más sem alszik, nem szunnyad az én Őrizőm – ketten vagyunk, legalább. Rábízom minden gondomat – a gyermekeimet és a táborozókat: az ellenállókat, a vidámakat, a vágyakozókat, a közömböseket, az innen elvágyakozókat, a nyitottakat és a zárkózottakat, a könnyes szeműeket, a vívódókat és a megbékélteket. Elalszom.
2011 július 4, hétfő:
Végre csoportozhatunk!
Marika ott kezdi beszámolóját, ahol Adorján Éva abbahagyta: az érkezésnél. Magát így nevezi: „alkoholbeteg hozzátartozója, boldog édesanya és feleség”. Férje a támogató csoportba való járás révén került a múlt évben egy rövid terápiás programra, Magyarózdra. Azóta absztinens. Gyaníthatóan köze van ehhez Marika „boldogasszony” voltának.
„A tábor első napján kellemes meglepetésben volt részem: sokan baráti öleléssel üdvözölték egymást. Mindnyájan nagyon barátságos és kedves emberek voltak, sokan közülük velünk is megismerkedtek.
Nagyon tetszettek az énekek, amelyeket gitárkísérettel, gyönyörűen énekeltünk.
Az istentiszteletek adták meg számomra a tábor lelki szépségét. A „grádicsok énekei”, a zarándokének- zsoltárok szolgáltatták az Igét. „Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anya ölén a gyermek, mint gyermek, úgy pihen bennem a lelkem.” (131,2) Úgy érzem, lassan elmúlnak félelmeim, megtanítottam hallgatni a lelkem. Nagyon jó volt részt venni az istentiszteleteken.
A csoportbeszélgetéseken nagyon sokat tanultam társaimtól, jó volt végighallgatni őszinte vallomásaikat. Rájöttem, hogy ha hitben gazdagítom lelkem, nincs okom félni. „Mert én, az ÚR, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek!” (Ézs 41,13)
Végig gondolva az egész helyzetünket, a csodálatos változást, a táborban való ottlétünket, örömömben sokszor könnyezem. HÁLÁS KÖSZÖNET, CSOPORT! HÁLÁS KÖSZÖNET, MAGYARÓZD!”
Innen Bartha Éva és Adorján Kálmán szövegfonata következik:
Idén július elején a bucsini CE táborhelyen volt megszervezve az Utógondozó Tábor vagyis a „Lesi tói tábor”, ahogy sokan nevezték. Jó volt látni, hogy a létszám meghaladta a 90-et (36 férfi, 29 nő, 21 gyermek, 11 munkatárs). Szintén jó volt látni a gyerekeket is, akik a már megszokott módon, bensőségesen vettek részt a tábori programokban, különösen az esti programban, a tábori TV helyi adásának megszervezésében.
Amíg a délelőtti áhítatokon a felnőttek a páros Lépcsők (grádicsok) énekei (Zsoltárok 122-134) alapján szabadulásról, nevetésről és könnyről, istenfélelemről, bocsánatról, Krisztus uralmáról és a magasztalásról hallgatták az Igét, addig az izgő-mozgó gyermekseregnek Nagy Móni és Adorján Dávid próbálta több-kevesebb sikerrel lekötni figyelmét Jézus példázataival, énekekkel, játékokkal.
A felnőttek között szinte lábra kapott az a mítosz, hogy az egyik lelkész igehirdetését még a tábor füvére „rákattant” nem-fehér-ló és hasonlófia is érdeklődéssel hallgatta, benézve az ablakon. A lovak érdeklődése oly nagy volt, hogy a hallgatóság érdeklődését teljesen magára vonta. Józanabbak szerint mindez csak a lovak kegyességének volt tulajdonítható, nem az igehirdető rátermettségének. A még józanabbja rájött, hogy lóné és csikója csupán az árnyékosabb oldalt felfedezve húzódott az épület mellé, és ha már ott állt, be is pillantott az ablakon, hogy lássa, ki az, aki nekik hátat fordítva beszél.
A címben említett stresszt nem a grádics-zsoltárokon való lépkedés okozta. A délelőtti csoport-beszélgetések témája volt a stressz a társkapcsolat, a gyereknevelés, a munka, az anyagiakkal való bánás és a státusz vonatkozásában.
A tábor egyik újdonsága az volt, hogy a délutáni csoportban a helyi csoportok céljáról, szervezéséről, mikéntjéről, szükségességéről volt szó. A témát egy-egy résztvevő vezette fel, az áhítatokat (a páratlan zsoltár-grádicsokon lépkedve) ismét más résztvevő tartotta, mindenki bevonódhatott, aki akart. Az volt a célunk ezzel, hogy a csoporttagok aktivizálódjanak, szerepet vállaljanak a csoport vezetésében, működtetésében, különböző támogató csoportok beleláthassanak egymás működésébe, problémáiba, illetve hogy kapcsolatok szülessenek. A női társfüggő csoportok meg is hívták egy-egy látogatásra egymást. Ott pattant ki az ötlet, hogy speciális, életvezetési hétvégéket tarthatnánk csak a társfüggők, vagy szenvedélybetegek házastársai, partnerei számára, hiszen rengeteg problémával küzdenek, amelyek megosztására, megoldására nem kerül sor, vagy csak ritkán. Valószínűleg az első ilyen csoport ősszel lesz, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely környékén, amit a helybéliek szerveznek meg, és a Bonus Pastor munkatársak besegítenek. (Ez emlékeztető!)
Ebben a táborban a Terápiás Otthon nyolc lakója is megtapasztalhatta, hogy milyen beilleszkedni új, eddig ismeretlen emberek társaságába, alkalmazhatták azokat a szociális készségeket, amelyeket eddig csak szűk körben alkalmazhattak az Otthonban, vagy csak elméleti szinten nevezhettek sajátjuknak.
És hát a Bucsini Tévé munkatársai és esti műsorai: A., az ukrán maffiózó média-mogul, apjától kölcsönzött fekete terepjáróval; Alekszandr, a minden tábori eseményről mosolygós-csípősen tudósító egyszemélyes hírszerző hálózat; női emancipáció és konkurencia (Bella Bellissima, Cara Carissima, LúdMilla és társaik) és mindez gyermekváltozatban is! Az esti mese rovatban Horváth Mária szólaltatta meg hol Pilinszkyt, hol Wurmbrandot... A szövegek nem mindenkire hatottak altatóként. De – minthogy Isten mindenből jót tud kihozni, és mindenbe tud jót belevinni – a Bucsini Tévé sugárzott személyes hangvételű, mély-vidám gondolatsorokat is, amelyekben ott tükröződött a hallott Ige, a megtapasztalt kegyelem, a töprengés, a hála és az öröm.
|
|
